Ismét egy fordítással jelentkezem. ;) Ez is egy angol fanfiction fordítás, amit a napokban találtam, és úgy vélem egy nagyon izgalmas történet. Igaz, hogy néhol brutális jelenetek vannak benne, tehát az lehetőleg ne olvassa el aki nem bírja az ilyet, de egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom. (Kicsit olyan mint a dark - magyar fordítás csak sokkal durvább). A folytatást ebben a bejegyzésben találhatjátok: http://my-favourite-hungarian-blogs.blogspot.hu/2014/05/negyedik-bejegyzes.html
További jó olvasást!
F.
http://twistedhu.tumblr.com
Szerzője: Zsó
"Hát Kim, igazad volt. Itt esik…, elég sokat."- mondtam hangosan a telefonba, megpróbálva túl kiabálni a zuhogó esőt. Szorosan fogtam az esernyőm fogantyúját. Hideg volt, a sűrű eső a könyörtelen széllel együtt folyamatosan próbált fellökni. Épp csak egy pohár kávéért ugrottam le, mikor ez a váratlan vihar lecsapott és teljes erővel rám zúdult. Úgy döntöttem, elfelejtem a kávét és visszamegyek a lakásomba. Ekkor hívott az egyik jó barátom, Kimberly.
„Megmondtam.”-válaszolta és erősen kellett koncentrálnom, hogy halljam. A fogaim elkezdtek vacogni, az egész testem le volt fagyva.
„Visszahívlak, amint hazaértem.”-ígértem, de a válaszát már nem tudtam meghallgatni, mivel egy hangos mennydörgés dörrent el felettem. Összerezzentem, majd sietve átkocogtam az utca másik oldalára. Gyorsan sétáltam lefele a járdán, az esernyőt a szél ellen tartva, így küzdve ellene. Köszönhetően a könyörtelen esőnek alig ismertem fel a körülöttem levő környéket. A telefonomat biztonságosan a táskámba tettem, próbálva szárazon tartani. Azonban néhány pillanat telt csak el mielőtt a víz az arcomba fröccsent. Hirtelen megálltam azon tűnődve,hogy hogyan jutott át a víz az esernyőmön. Nagy döbbenetemre láttam, hogy egy hatalmas lyuk szakadt ki rajta. Az orrom alatt szitkozódtam és összecsuktam az esernyőt, most már az egész testem átázott a víztől, pusztán pár másodperc alatt. Gyorsan valami menedék után kutattam, és megláttam egy sikátort tőlem balra. Az épületeknek mindkét oldalt hosszú tetejük volt. Úgy tűnt az eső nem tud bejutni a sikátorba. Befutottam a sikátorba, megkönnyebülten felsóhajtottam mikor nem éreztem többé az esőt és szél is békén hagyott. Lihegtem és rázott a hideg, neki dőltem a téglafalnak és becsuktam a szemem. Biztonságban voltam. Most még. Egészen addig itt maradhatok, amíg a vihar el nem vonul. Lepillantottam az öltözékemre. A baráti összejövetelre amire az egyik barátnőm hívott meg, egy egybe ruhát viseltem. A lány neve Francine volt és egész életében Londonban élt. Remekül szórakoztam vele és a haverjaival, de a ruha amit viseltem fehér volt, és most teljesen átlátszó. Frusztrációmba a fogaimat csikorgattam és öntudatlanul összefontam a karom a mellkasom előtt.
„Ne tedd”- jött egy hang előlem. Igen, előlem. A szemeim elkerekedtek és kihúztam magam, ott tartva a kezeimet ahol eddig voltak. A szemeim a sötétséget fürkészték de semmit nem találtak. És aztán, hirtelen, úgy tűnt mintha a sötétség megmozdult volna. Úgy éreztem mintha csak képzeltem volna, egészen addig, míg egy villám nem villant az égen, megvilágítva mindent egy rövid pillanatra. Egy férfit láttam magam előtt állni, és épp csak egy pillantást tudtam vetni a barna göndör hajára. Aztán megint minden sötét lett, mikor a mennydörgés hangja megérkezett. Egy kicsit jobban a mögöttem lévő falhoz szorítottam magam, és el kellett ismernem, hogy egy kicsit elbátortalanított amit láttam. Egy pasi az árnyékban állva?
„S-segíthetek?”- akadozva kérdeztem, mivel nem igazán tudtam beszélni a vacogó fogaim miatt.
„Új vagy errefelé?”-folytatta a hang. Mély rekedtes hangja volt, brit akcentussal. Meg kellett erőltetnem a szememet, hogy rajta tudjam tartani.„Igen, új vagyok itt.”-válaszoltam a sötétséget nézve
„Hát valamit tudnod kell.”- a hangjától végig futott a hideg a hátamon. Nem értettem miért van ekkora hatással rám. Kipillantottam a sikátorból látva hogy az eső lassan alább hagy. Úgy tűnt, hogy néhány perc múlva a felhőszakadás szitáló esőbe csap át. Az ernyőmet a földre ejtettem és vártam, hogy folytassa. De mikor megszólalt, a hang közvetlenül mellőlem jött, mintha egyenesen a fülembe beszélne.
„Enyém ez a város” Meghátráltam a hirtelen közelségétől, a mozdulat közben neki súrlódva valaminek. Oké, szóval közvetlenül mellettem állt, anélkül, hogy észre vettem volna. Arrébb léptem tőle, a szemeim továbbra is a sötétséget fürkészték.
„Tied a város?”-ismételtem meg halkan. Felnevetett , amitől már megint végig futott a hideg a hátamon.
„Igen. Kérdezd meg az egyik itteni barátodat.Határozottan fel fogja ismerni a nevem”
Haboztam. „Mi a neved?”
„Harry Styles” Egyáltalán nem hangzott ismerősnek, de ismétlem, új voltam errefelé. Azt gyanítottam, hogy a szó szoros értelmében értette, hogy övé a város – szerződési okirattal meg mindennel. Kezdtem megnyugodni.
„Hát, helyes városod van”-próbáltam nyugodtnak hangzani.”Mióta tied a város? Vagy családon belül öröklődött rád?”
„Mi a neved?”- figyelmen kívül hagyva a kérdésem.
„Claire.”-válaszoltam, miközben a karjaimat dörzsölgettem.
„Hát, Claire, menj el az egyik barátodhoz, majd ők mesélnek rólam.”- úgy hangzott mintha már megint közelebb jött volna. Az egész testem megmerevedett és a lélegzetem is elakadt.Hátráltam, de aztán megálltam mikor valami nagyon meleget éreztem a vállaimra kerülni.”Viseld ezt most. Reszketsz mint a falevél.” Elléptem, sokkal jobban érezve magam , így hogy rámerítette a kabátját. Ez volt minden amire vágytam: egy kis melegség – bármilyen is.Beleburkolóztam, a karjaimat a dzseki ujjaiba bújtatva. Nagynak és nehéznek tűnt, de azonnal felmelegedtem tőle.
„Oh és Claire?”-most már szemből jött a hangja.
„Igen?”
„Ismét látni fogjuk egymást….. méghozzá elég hamar” – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nem tudtam, hogy amit mondott az jó dolog, vagy inkább rossz. Gyorsan megköszöntem és kinéztem az esőre. Most már csak szelíd szitálás volt, néhány széllökéssel. Láttam az utcatáblát és tudtam hogy csak egy saroknyira vagyok Francine házától. Talán nem bánja ha megkérem hadd maradjak nála pár percig. Vissza pillantottam a vállam fölött, a sötétségbe bámulva. Azon tűnődtem a pasi még mindig ott van-e. Nem tudtam megmondani. És ezzel, kifutottam a szitáló esőbe. Beletartott 2 percbe mire Francine házához értem, és felsiettem a tornác lépcsőin , hogy kopogtassak az ajtón.Egy világoskék köntösbe nyitott ajtót. Mikor meglátott levegő után kapott és a karomnál fogva behúzott, gyakorlatilag berángatott. Azt hittem azért aggodalmaskodik , mert az esőben álltam. Azonban ő valami más miatt aggódott.
„Ez a te kabátod?”-kérdezte élesen, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Észrevettem hogy bezárta, majd kileskelődött az ablakon. Egy csésze tea volt a kezében, de az többé már nem érdekelte.
„Nem”-mondtam neki, kínosan álldogálva az ajtó bejáróban.”Nem lenne gond, ha itt maradnék…”
„Claire, el kell mondanod ki adta neked ezt a dzsekit”- Szegezte rám kék szemeit. Igazi félelmet láttam bennük.
„Ez a pasi adta nekem.” –motyogtam, nem értve miért volt ennyire megijedve.
„Milyen pasi? Hol láttad?”-kérdezte elsétálva mellettem. Letette a csésze teáját az asztal végére és lehuppant a kanapéjára. Épp le akartam ülni a másik díványra de aztán meggondoltam magam. A ruhám csurom vizes volt. Mikor nem válaszoltam, megdörzsölte a halántékát és hirtelen kimerülten megszólalt, „Menj a szobámba és találj magadnak néhány száraz ruhát. Addig ezeket beteszem a szárítóba.” Bementem a szobájába és levettem a kabátot. Egy fekete bőr dzseki volt és úgy nézett ki mint amit sokat hordtak. Letettem az ágyra, és találtam néhány tiszta, száraz ruhát. Gyorsan átöltöztem, máris jobban érezve magam hogy száraz ruhákba bújtam. Találtam egy kefét is és azzal átfésültem a csurom vizes hajamat. Mikor kész voltam, összecsavartam a vizes ruháimat és visszamentem Francinehez, aki mélyen a gondolataiba volt merülve. Amint besétáltam rám bámult mintha nem is ismerne.
„Fran?”-kérdeztem bizonytalanul, a ruháimat feltartva.
„Csak tedd le őket az asztalra”- tekintetét le nem véve rólam.
„Mi a baj?”-ültem le vele szembe.Felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz és átkaroltam őket.
„Claire, ki adta neked azt a dzsekit?”-Kérdezte lassan Francine.”Megadta a nevét?”
„Azt mondta Harry Styles-nak hívják.”- Elkerekedett a szemem mikor ő hangosan levegő után kapott- mintha azt mondtam volna neki hogy valaki meghalt- és szorosan becsukta a szemeit, mintha nem akarna többet tudni. Néztem őt, azon tűnődve mi lehet ennyire rossz.
„Nagyon sajnálom.”-mondta halkan a fejét rázva.”Sose beszéltem neked…róluk.”
„Kikről?”
„Harry Styles egy banda tagja.”- mondta lassan , remegő hangon. „Ők egy rossz, de erős banda. Mióta az eszemet tudom, azóta itt vannak. Gyakorlatilag övék a város.”
„Szóval ezért mondta, hogy az övé a város”-suttogtam. Francine úgy nézett ki mint aki bármelyik pillanatba el hányja magát. „Ők a nagyon rossz hírek. Harry…hozzád nyúlt?”
„Nem.”-válaszoltam. „Csak odaadta a kabátját hogy használjam.”
„Oh ne,” mormolta Francine, „ez azt jelenti hogy felkeltetted az érdeklődését.”
„Vagy csak próbált barátságos lenni?” – kérdeztem, remélve hogy igazam van. De mikor erre Francine felnevetett, elveszett a reményem. ”Harry nem barátságos. Egyáltalán nem. Hacsak tudnád…. Harry nem egyedül van a bandába. Mindannyian gonoszok. Persze Zayn a legrosszabb, de Harry a második legrosszabb. Mindannyian egy védjegyes dzsekit hordanak, olyat amilyet te is viseltél.” Elkezdtem félni. A pasi akihez beszéltem , aki a sötétbe rejtőzött, egy banda tag?
„Ölt valaha embert?”-kérdeztem halkan.
„Valószínűleg.”Francine végig futtatta a kezét rövid szőke haján. „És ez most rosszabb, mert nálad van a kabátja. Tudod mit jelent ez, ugye?” Vártam.
„El fog jönni érte. És ez azt jelenti hogy érted is el fog jönni.”
